Azt hiszem az utolsó bejegyzéshez érkeztem. Sokszor kérdezték tőlem, hogy mikor kap el az ihlet? Én mindig csak egy mondatban tudtam válaszolni erre. Ha valami nem kerek. Ha minden tökéletes volt, vagy legalábbis olyasmi, akkor sose jött az ihlet. Most vagyok azon a ponton, hogy bár nem minden kerek, TUDOM, hogy az lesz.

Felmerül a kérdés, hogy miért? Honnan tudom? Általában a megérzéseim nem csalnak, és bármennyi buktató jön is az életben én kitartok. Kitartok az életem mellett, a gyermekem mellett és nem utolsó sorban a párom mellett. mert TUDOM, hogy a mi utunk közös.

Amikor még javában kerestem aa másik felem tisztában voltam vele, hogy ha meg is találom nem lesz egyszerű. 42 éves vagyok, kiforrott élettel, berögzött bónákkal, megrögzött makacssággal, de tiszta szívvel. ez az egyveleg gondoltam, hogy fenn fog állni a másik részről is. Mindezt összeboronálni tiszta ügy volt, hogy igazi harci feladat lesz. Az is lett. Mindketten kötjük magunkat az elveinkhez, amiben azért bőven akad közös pont is. A család, a gyermekek, helyenként az életszemlélet. Igazából az apróbb dolgok nem stimmeltek. Pont azok, amiken bőven lehet változtatni. Na persze azért makacsságunknál fogva ez se olyan egyszerű, mint ahogy semmi sem. 

Csak hát SZERETEM. Mindig ez van a fejemben. Hogy itt van Ő, a ding, a nagy Ő, kinek hogy tetszik, és mindent Is megteszek azért, ami köztünk van.Lehet, hogy egy mazochista állat vagyok, de még a mosolyszüneteket is. Hiába rosszul vagyok összerakva. Szeretem Őt, mert mindenkinél többet adott nekem, bármennyire is keménynek láttatja magát a szürke hétköznapokon. Pontosan ez az, ami miatt nem tudok elsiklani egy szimpla köszöntéssel egy szülinapon, vagy bármin. Mert meg akarom mutatni neki, hogy mennyire szeretem, mert sokszor úgy érzem nem érzi eléggé.

Sajnos megint közhellyel kell élnem mikor leírom, ez a világ az oka mindennek. Mindenki rohan, hajtja a pénzt, az elismerést, és talán pont ezért nem kapjuk meg. Sokszor mondom magamnak, hogy na most állj meg egy kicsit, ne rohanj, élvezd a percet. Csak baromi nehéz. Nehéz, mert mikor gyerekek, fiatalok voltunk nem volt gondunk ezzel. aztán egyszer csak felgyorsult a világ, minden a feje tetejére állt, minden szar fontosabb lett az emberi értékeknél. Hirtelen hozzá kellett idomulni ehhez, s aztán most, mikor már látjuk, hogy ez nem jó, nagyon nehéz behúzni a kéziféket. De muszáj!! Már én is látom, mert tanít valaki rá, noszogat, hogy vannak sokkal értékesebb dolgok. 

Egy ölelés, egy csók, néhány bíztató szó. Ezek azok a dolgok amik visszaránthatnak. vagy ami még jobban, látni a Párod arcát meghatódva, amikor egy hatalmas meglepetést kap. Nekem ez lett az, ami elkezdett piszkosul dolgozni bennem. Hogy talán tényleg komolyan gondolja velem az életet, hogy talán tényleg én lehetek neki a minden, hogy talán egyszer tényleg feleségeként tekint majd rám az igen kimondása közben, párás szemekkel. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy tudjam, rossz volt az út. 

És most visszakanyarodva az elejére...... Ezért fejezem be az írást. Mert ha addig élek is, nem fogom hagyni, hogy bármi nem stimmelő dolog miatt gép elé üljek és írjak. Ha úgy tetszik ez az én terápiám. Terápia ahhoz, hogy megváltoztathassam azokat a dolgokat, amii nem tetszik, és arra sarkalljam, hogy ő is így cselekedjen. Terápia ahhoz, hogy bebizonyíthassam neki, soha senki más nem kell, csakis Ő. És terápia ahhoz, hogy megteremtsük egymásnak a szerető otthont, a mentsvárat, a szeretetteli életet a gyermekeinkkel együtt. Nem lesz egyszerű, mint ahogy semmi sem az. de érzem....... MEGÉRI....

KÖSZÖNÖM, HOGY KÖVETTÉTEK A BLOGOT ÉS BÍZTATTATOK AZ ÍRÁSRA. HA EGYSZER MÁR TUDOK ÍRNI MAJD AKKOR IS, HA MINDEN KLAPPOL, JELENTKEZEM! MINDENKINEKK SOK SIKERT KÍVÁNOK AZ ÉLETBEN!

Kinyitom a szemem, a szobában sötétség. Csak egy kis szuszogás töri meg a hajnali síri csendet. Nem tudok aludni. Nem, nem álmatlanság ez, inkább az, hogy végre kialudtam magam és erre ez a szuszogás is közrejátszott. És csak gondolkodom. Gondolkodom azon, hogy hol jártam eddig? Mennyi de mennyi zsákutcába futottam bele? Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem találom meg azt a férfit, akivel megvan az a bizonyos ding? Biztos, hogy valamit rosszul csináltam, valamit rosszul értelmeztem, valahogy rosszul éltem.... Mert végre itt a ding, betölti az életem minden zegzugát.

És csak szuszog. Néha megtöri a gondolatmenetemet ez a szuszogás. A sötétben felé nyúlok, s csak simítom arcát annyira, hogy nehogy felébredjen. Próbálom elhinni, hogy Ő itt van. Kézzelfogható. Hogy szeret és figyel rám. Hogy érez. Hogy minden porcikájával azon van, hogy együtt minden jó legyen. Hogy van nekem.... Megérdemlem én ezt? Vajon van az a földön túli érzés, ami minden eddigit feledtet? 

Kezdem úgy érezni, hogy van. Hogy megérdemlem-e? Azt nem tudom. Csak remélni merem, hogy ez az álom sosem ér véget. Hogy minden nehéz perc az életemben kellett ahhoz, hogy érezhessem ezt, amit most. Egyszerűen egy álomvilágba csöppentem, amiből sosem szeretnék kikerülni. Élni szeretnék, megélni minden boldog és kevésbé boldog percet. Együtt megküzdeni az élet adta gondokkal. Szeretni, szeretni, és szeretni, amíg csak lehet...

És csak szuszog. Betölti a reggelem. Kicsit kómásan kikecmergek mellőle az ágyból és kimegyek a konyhába egy kávéra. A kávé szép lassan lefő, s én azon mélázok, hogy még a kávé is jobb vele. Minden jobb vele. A fekete nedű lassan leszalad a torkomon. És ahogy felébreszti testemet úgy kezdem el érezni, hogy ez nem is egy álom. Ez a puszta valóság. Besétálok a szoba ajtajáig. A félhomályban nézem, ahogy kitekeredve alszik. Elmosolyodok.... Minden tetszik benne. Még a hibái is tetszenek. Az is, hogy legalább akkora szája van, mint nekem. Hogy legalább olyan lüke mint én. Moccan egyet, s én inkább eloldalgok a másik szobába. Hagyom pihenni. 

Leülök és azon kapom magam, hogy tervezek. Látom magam előtt, hogy mi az, amit együtt elérhetünk. Látom a gyermekeinket, akik szeretetben és boldogságban vannak együtt velünk. Mozaikcsalád leszünk? Nagyon remélem. Néha még meginogok. Na nem a saját érzéseimben nem hiszek, sőt. És nem is az övéiben. Egész egyszerűen kicsit félek, hogy megint valamit hoz a sors, amit nem biztos, hogy ez a kapcsolat kibír. Sok mindenen keresztülmentem már. Megannyi kapcsolat hullt szét akár az én, akár ismerősök életében kis nüansznyi dolgon. Nem akarok elcsúszni egy banánhéjon. Védeni, óvni, szeretni akarom Őt. Belekortyolok az időközben kihűlt kávéba. És ahogy szembesülök az üres pohárral, úgy tölti el a szívemet az az érzés, hogy végre HAZAÉRTEM. 

És Ő közben csak szuszog. Fogalma sem lehet arról, hogy én ilyen hajnali órán rajta merengek. Talán álmodik. S csak remélni merem, hogy az álmai oda kalandoznak, mint az én álmomból valósággá lett érzéseim...

Egy olyan emberről mesélek most, akit nem volt ember, aki ne szeretett volna. Az életem legfontosabb szereplője, ezt nyugodtan állíthatom, természetesen a lányom után.

Nem volt ember, aki jobban várt volna engem 1979-ben. Bár pogány ember volt, imái meghallgatásra találtak, lány unokája lett. És a rajongása irántam sosem apadt. Végtelen szeretettel halmozott el, amit olykor fanyar humorával fűszerezett. Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy ő volt az egyetlen a családban, aki örömmel írta alá a rossz jegyeimet. Mert hát hiába voltam jó tanuló, olykor becsúszott egy-egy rossz jegy. Ilyenkor mindig a következő történt: odamentem hozzá és azt mondtam: - Papa, kaptam egy kettest. – és lebiggyesztettem a számat. Erre ő: - Na add csak ide azt az ellenőrzőt, nehogy valaki megelőzzön engem. – és mosolygott, majd hozzátette: - Csak rossz jegyet írok alá, tudod.

Sok munkát azért hála Istennek nem adtam neki. De bármikor kértem, hogy írjon alá egy ötöst, tuti, hogy elutasított. – Arra ott van apád. – mondta.

Nyaranta általában náluk voltunk a húgommal. Ezek a napok, hetek életem legszebb időszakát képezik. Reggel várt minket a buszmegállóban, felsétáltunk hozzájuk. Megreggeliztetett minket /zsíros deszka, delikáttal megszórva, oldalt bevagdalva a kenyér/, majd míg mi néztük a Sky Channel-en a rajzfilmeket, ő átolvasta a Népsportot. Mikor már az utolsó oldalnál tartott, nekiálltam keverni a römikártyát. Féktelen römi partikat tudtunk levágni. Egész délelőtt römiztünk. Aztán ebédeltünk, ő pedig hallgatta a rádióban a Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben című vetélkedőt. Majd újabb kártyaparti jött, vagy egy kis kerti pancsolás. Istenem, de nagyon hiányoznak azok a pillanatok, amikor még minden ilyen szép és felhőtlen volt.

Erős dohányos volt és a vérnyomása is sokat rendetlenkedett. És ezek ártó jelei már a kilencvenes évek elején mutatkoztak rajta. Sokat betegeskedett, főként a vérnyomással volt baj. Aztán egy őszi napon, 1995-ben megtudtuk azt, amit sejteni lehetett. Tüdőrák. Áttétes. Életemben akkor éreztem először, hogy van valami, ami sokkal erősebb nálam, amin nem tudok változtatni. Csodára vártam. Vagy arra, hogy felébresszen valaki ebből a rossz álomból. De nem történt semmi. Ő gyengült, sugarazták és mi pedig óriási félelemmel vártuk azt a percet, mikor már nincs visszaút. Ez a nap 1996. március 9-én jött el. Emlékszem annak a napnak minden mozzanatára. Suli után már otthon tanultunk a húgommal, amikor nyílt az ajtó és anyu belépett rajta. Arca hihetetlen szürke volt. Már akkor sejtettem, de egy pillanattal később megerősítette: - A papa meghalt…

Elmosódott minden előttem. Csak őt láttam, úgy ahogy már nagyon régen. Egészségesen, fitten, mosolyogva. Akkor láttam őt így utoljára. A sokk miatt azóta se tudom felidézni azt a mosolyt. Óriási bűntudatom támadt. Állandóan azon járt az eszem, hogy mi lett volna, ha többször mondom neki, hogy ne cigizzen? Mi lett volna, ha mindegyikünk jobban figyel rá, ha mindenki, főleg én, önzetlenül csak rá figyelek? Sokáig mardosott ez a gondolat, de rájöttem mára, hogy nem vagyok Isten, nem tudok olyan dolgokon változtatni, amik alapvetően elrendeltetettek.

De aki már elveszített egy számára fontos embert, az tudja, hogy milyen nehéz elengedni őt. És én nem tudtam elengedni. Azóta is minden nap eszembe jut.

A temetésére viszont csak foszlányokban emlékszem. Akkor ott Móron, a Kálvária temetőben nekem elkezdődött valami, miközben neki véglegesen befejeződött. Ahogy egyre több föld került a koporsóra, úgy került az én szívem köré egy vastag jégburkolat. Dühöt éreztem, és azt, hogy mennyire igazságtalan az élet és az, aki felettünk áll. Elveszi azt, akit mindenki tisztel és szeret és meghagyja azt, aki még életet sem érdemelne. Nagyapám halála előtt abszolút nem voltam vallásos, de az a düh, amit akkor éreztem, az hozott közelebb Istenhez /bár én nem szeretem így hívni/. Hülyén hangzik, de megbocsátottam neki azt, hogy elvette tőlem a legnagyobb kincset az életben, az önzetlen szeretetet.

Innentől vált az életem egy őrült hajszává, amikor is semmi mást nem kerestem, csak ezt az eltűnt szeretetet. Egy olyan hajszába kergettem magam, aminek semmi esélye sem volt, hogy sikerrel jár. Hiszen csak egy ember tudta ezt megadni és ő most már lassan 24 éve a földé.

Voltak pillanatok, melyek ezt a hajszát szították, és voltak melyek csitították.

Annak idején, amikor még boldog gyermekéveink nyarait töltöttük papáéknál, sokszor a régi, elnyűtt magnójával zenéket vettünk fel a tévéből. Bűn rossz felvételek készültek, hiába a régi technika nem volt valami eget verő, de mindent lehetett hallani.

Mindezt azért írtam le, hogy értsék/értsétek, mit éreztem 2002-ben, mikor anyunál kutatva, egy kazettára akadtam. Hazavittem és betettem a magnóba. Az első oldalon olyan gyöngyszemeket találtam, mint a Klinika főcím zenéje, A Chatovalloni polgárok filmzenéje, stb. Majd mikor lejárt az oldal, fordítottam. Reccsenés, majd felcsendült drága nagyapám kedvence, Edith Piaf hangja. Egy igazi sanzon. Majd egyszer csak beleszólt a felvételbe a nagyapám. Arra már nem emlékszem, mit mondott rajta, de az ő hangját hallottam. Hat évvel a halála után. Belezuhantam a fotelbe és zokogtam. Éveken keresztül azért harcoltam, hogy fel tudjam idézni magamban a hangját. Miután meghalt, csak arra vágytam, hogy még egyszer láthassam őt élőben, vagy hallhassam a hangját, csak még egyszer, egyetlen egyszer. És nem tudom elmondani, leírni, hogy mit éreztem akkor. Visszatekertem a szalagot és még vagy 10-szer meghallgattam.

A mai napig meg van az a kazetta, de nem tudom meghallgatni. Nem megy. És nem tudom megmagyarázni miért. Ez valami olyan elemi erő, ami visszatart, amit nem tudok legyőzni.

1996 óta fél emberként élem az életem. És az elveszett felem, bár bennem van, már nem él. Azzal a hanggal tűnt el, ahogy a föld csapódott a koporsóján. Egyetlen egy dologban reménykedem ezzel kapcsolatban. Hogy egyszer, ebben az őrült világban még kapok hasonló szeretetet, mint amit ő adott oly szívesen nekem. Már tudom, ugyanazt az érzést nem hozhatja vissza semmi és senki, de hasonlóra azért vágyom. Mert nem az volt a lényeg, hogy nagyapámként szeretett, rajongott értem, hanem nagybetűkkel az, hogy SZERETETT.

Ahogy múltak az évek, átértékeltem az utána való vágyakozásomat. Beletörődtem, hogy nincs többé. És komolyan mondom, ez volt a legnehezebb. És együtt élni a tudattal, hogy semmi sem tarthat örökké…

Fantasztikus ez az élet. Általában véve minden ember tizenkét évig tanul, ahhoz, hogy művelt legyen, hogy értse az élet dolgait. S csak akkor döbben rá tudatlanságára, rutintalanságára, amikor kikerül az iskola falainak támogatásából. Körülbelül úgy érzi magát, mint Pataki Attila a mulatós zenék világában. Elveszetten. Nem ért semmit, és minden dolog újabb kérdést vet fel.

Én sem értek sok mindent. Rengeteg olyan mozzanat van egy emberöltőben, amit széttárt karokkal próbálunk tudomásul venni, de megérteni sohasem fogjuk. Ahogy szaladnak az évek és öregszem /idősödöm/, egyre több kérdésre nem tudom a választ. Most kicsit filozofikus leszek, vagy szentimentális, kinek hogy tetszik, de egyetlen egy kérdésre szeretném csak a választ, egyre, amit abszolút nem értek. Miért nem élhet mindenki szeretetben?

Sokat törtem a válaszon a fejemet. Talán azért, mert mi önelégült, mazochista emberek nem szeretünk szeretni. Kiszolgáltatottá tesz minket, és abban a tévhitben élünk, hogy azzal, hogy szeretünk, sebezhetővé válunk. Pedig ez nem feltétlen van így. Mi döntjük el kit és mennyire szeretünk, mennyire engedjük be őt vagy őket a magánszféránkba.

Én például imádok szeretni. Felemelő érzés az például, amikor meglátom a páromat. Melegséget érzek a szívemben, megnyugvást a lelkemben és biztonságot az eszemben. A szeretet alapja az önzetlenség, hogy be tudjuk érni azzal, hogy mi szerethetünk valakit, hogy valakinek jót teszünk ezzel. És ez az önzetlenség adja meg azt, amire azért minden normális ember vágyik. A viszont szeretetre. Ezt hívják idillnek. Csak az a baj, hogy ezt nagyon kevesen ismerik, mert a már korábban említett önfelismerés útján leragadtak annál, hogy ők sosem kapnak semmit. És szomorú hírem van. Addig nem is fognak kapni, míg legalább egyszer önzetlenül nem adtak.

Hova tűnt a szeretet a világból? Olyan nagyon elhomályosult ez az érzés, hogy lassan már csak nagyítóval kereshetjük. Pedig higgyék el, az élet csak szeretettel teljes.

Sokszor apró, de mégis szívbemarkoló dolgokat látok akár az utcán, vagy a tévében. Az utcán eltűnt a mosoly az arcokról, a tévében borzalmakkal riogatnak minket, szeretetre éhes embereket. Így hogyan fogunk hozzájutni?

Néhány éve láttam egy amerikai filmet, A jövő kezdete volt a címe. Nagyszerű szereposztás, csodás helyszínek, de a lényeg mégis a sztori volt. Adott egy kisiskolás fiúcska, aki kap egy házi feladatot. A feladat az, hogy találjanak ki valamit, amivel szebbé, jobbá lehetne tenni a világot. Főhősünk egy egyszerű tervet eszel ki és indít el. Tegyél három emberrel valami jót, s ők is még hárommal és a többi… Tehát piramis jelleggel. És bejön, a világ lassan bár, de változik, méghozzá pozitív irányba. Talán nekünk szürke közembereknek sem nagyban kéne gondolkodnunk, hanem kis apró jótettekben. Mert ehhez van kvalitásunk. A nagy dolgok pedig talán egyszer majd a sok kicsi jótól fognak megjavulni…

Egy szép januári délután megállított egy ezer éves ismerősöm az utcán. Hosszas beszélgetés után megkérdezte tőlem, hogy miért vagyok még mindig egyedül? Elmosolyodtam, és közöltem vele, hogy nem vagyok egyedül, ott a lányom. Majd másképp tette fel a kérdést. Miért nincs még mindig párom? Tudtam, hogy erre a kérdésre csak hülye választ tudok adni. 

- Miért, miért, hát mert nincs az a marha, aki manapság belemenne egy igazi, tartós, érzelmeken alapuló kapcsolatba.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyire beletaláltam a közepébe....

Ez két hete történt. Azóta minden várakozásomat felülmúlva bukkantak fel olyan férfiak az életemben, akiknek anno már volt valamilyen szerepe benne, vagy lehetett volna. Mint légy a légypapírra, "rám repültek", mintha én lennék az egyetlen, akinek kettessel kezdődik a személyi száma. Valószínű tavaszodik.... hogy ennyire túltengnek a hormonok. Mi egyedülálló anyák, akik nem mellesleg keressük is a másik felünket, igazi kihívással nézünk szembe nap mint nap, mikor párkeresésről van szó. Akár a neten, akár a nagybetűs életben nézelődik az ember négy lehetőségből választhat. Első az a kategória, akire azt mondod, úristen..... Szóval nem ő álmaid férfija. A második a túl szép, hogy igaz legyen kategória, azaz meleg, mint a kályhacső.... A harmadik a hezitáló. Fogalma sincs, hogy mit szeretne, kivel, mikor és hogyan és közben bepróbálkozik, majd el is tűnik, mint szürke szamár a ködben. Természetesen azért, mert annyit hezitált, hogy közben hopppppp, máris egy másik nő lábai között van. A negyedik, a kedvencem is egyben, a nős férfi. A NŐS FÉRFI, aki erre olyan magasról szarik, hogy azt öröm nézni. Nem érdekli, hogy van egy felesége, van egy-két (olykor három) gyereke, megérzi a tavasz leheletét, és indul a lyukra. Aki ismer, az tudja, nem erősségem a köntörfalazás, most sem élek vele. Ezek a férfiak előszeretettel repülnek rá egy nőre, akit alkalmasnak tartanak (jó esetben) néhány alkalomra. Persze a duma az megvan....... Nem egy alkalomra kellesz....... Nem vagyok elzárkózva egy komoly kapcsolattól...... Nincs már semmi köztünk az asszonnyal.... Ilyen és ehhez hasonló hazugságokkal próbálnak minket szingli nőket megvezetni. Persze van, akivel ezt meg lehet tenni és megeszi a maszlagot. Én viszont már nem hiszek a tündérmesékben.

Egy hazugságokon alapuló kapcsolat alapjaiban szart sem ér. Előbb utóbb ez a kapcsolat semmit sem ér majd. Sőt, továbbmegyek, az esetek nagy százalékában úgy járnánk, mint az első elhagyott asszony. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy ezek a férfiak miért nem zárják le először azt amit kell, mielőtt belemennek valami újba? Egy válasz létezik erre, az önzés. Na meg persze a kényelem. Van egy asszony, aki otthon, amit csak tud megad, amit meg nem, azt ez a gyönyörű férfipéldány szépen beszerzi a szeretőnél. Hát nincs ennél kényelmesebb. Közhely, de ez a világ az önzés világa, egyre inkább úgy tűnik. Nekem legyen jó, minden egyéb más magasról le van szarva. 

Nos, pont ezért tart ott az emberiség, ahol. Senki sem tudja, hogy mit akar, hova tart és ezt milyen úton érheti el úgy, hogy ember tudjon maradni. Pedig ez a legfontosabb dolog. Főleg egy párkapcsolatban, ahol elvileg mindennek az alapja az őszinteség és a szeretet. Ha az egyik hibádzik már nem is maradhatsz ember.... Legalábbis egy egyedülálló anya szemében tuti nem.... 

De hogy szó ne érje a ház elejét bevallom, kicsit hazudtam. Még hiszek a mesékben. Hiszem, hogy valahol rám is vár az a férfi, aki feltétel nélkül szeretni tud, őszinte, van humora, el bírja viselni, hogy imádok főzni és meggyőz arról, hogy mégsem vagyok egy vesztes. Tudom, hogy valahol itt él köztünk. És hiszem, hogy egyszer magára ismer.....

Egyedül vagyok. Furcsán jó állapot volt ez még akkor, amikor teljesen hidegen hagyott minden férfi látványa. Pedig nem is volt ez régen. Január végén.... Persze ez az állapot elég sokáig eltartott. Van olyan, hogy a kiábrándultság nagyobb, mint a bennük munkálkodó boldogságra való törekvés. 

Szóval egyedül vagyok. Ez persze az én hibám, nem másé. Nem kerestem egy darabig senkit. Jobb volt egymagam, tudtam, hogy igazi rigolyás nő lettem, és nem akartam, hogy ezt bárki lássa, tapasztalja. Esténként egy jó film kapcsolt ki, vagy csak bedugtam a fülem és üvöltött a Metallica. Mikor mi..... Aztán lassan fordult a kocka, már egy jó film sem tudta az egyfolytában járó agytekervényeimet kikapcsolni. Csak járt az agyam, hogy mit tegyek? Hol keressem az elveszett felem? Egyáltalán van-e lehetőségem még a boldogságra? Megérdemlem-e, hogy rám találjon valaki? Ilyen és ehhez hasonló dolgok motoszkáltak bennem. Megcsömörlöttem...  Azt hittem, sose lesz már olyan férfi, aki legalább befurakodik a gondolataimba, aki, ha rám mosolyog egy világ nyílik meg előttem, aki kedélyesen beszélget velem bármiről, aki megkérdezi, hogy mi a baj, aki HITET ad. És igen, jött egy ilyen férfi....

Az élet furcsa fintora, hogy ez a love story egyoldalú, én látom benne azt, akit kerestem, ő pedig szerintem nem látja, vagy nem akarja látni azt, ami nyilvánvaló. Foghatjuk a sorsra, vagy bármire, de ez a történet nem hiszem, hogy valaha happy end lesz. Kisebb fajta csoda kéne ahhoz, hogy "észrevegye". Ma voltam azon a ponton, hogy megmondom neki. De eldöntöttem, nem teszem meg. Nem vagyok felkészülve arra, hogy elutasítson. Inkább élek egy álomvilágban, hogy valahol a képzeletemben velem van. Vele fekszem, vele kelek, mindig velem van. Itt.... itt benn a szívemben. Ott legalább örökre helye van. 

Mindeközben elsiratom azt, ami sosem volt. Rájövök, hogy mekkora nagy marha vagyok. Hogy nem teszek semmit, hogy nem harcolok. Hogy nem vagyok egyenes. Hogy nem állok elé, és mondom meg neki kerek perec, hogy szeretem, hogy vágyom rá, hogy ízig vérig megmozgat. Igen, egy épületes nagy hülye vagyok. És gyáva is... Gyáva ahhoz, hogy esélyt adjak még magamnak arra, hogy valakit még boldoggá tegyek. Csak ülök és megrekedve várok a csodára. Egy csodára, amiről már igazából letettem.... 

Igen. Egyedül vagyok, mert nem tudok változtatni rajta....

Egyszer régen elképzeltem a családomat. Két-három gyermek futkározik az udvarban, én sütöm a palacsintát a konyhában, ahonnan közben figyelem, óvom lépteiket. Közben nyílik az ajtó, belép rajta a párom, a hátam mögé lép és mélyen a nyakamba csókol, és együtt figyeljük gyermekeink hangos kacagását.

Szép idilli kép és még pár éve azt mondtam volna erre, hogy kivitelezhető. De mára már csak egy ábránd, ami valahol itt a szívem mélyén még megmaradt. Semmi más... Annyi, de annyi minden történt az elmúlt években, ami ezt az idilli képet apró mozaik darabokra törte és úgy hiszem, hogy ezeket a mozaikdarabkákat mára már lehetetlen összeállítani. Én, aki egy erős nő vagyok, aki annyi mindenen keresztülment nem tudom ezt megtenni. Egyedül biztos nem. A legérdekesebb az egészben, hogy nem rég felcsillant a remény. A remény arra, hogy ezek a mozaikdarabok összeállhatnak. Hogy nem egyedül vívom majd az élet csatáit. Hogy lesz kit ölelni és csókolni, aki viszontszeret. Így is lett...

S aztán az élet egy új akadályt gördített elém. Megtapasztalhattam, milyen az, ha meg kell küzdeni egy kézzel foghatatlan dologgal. Egy kézzel foghatatlan dologgal, ami egyenlőre lehetetlenné teszi két ember életét, akik imádják egymást. Szabadon kellett engednem őt, tudván, hogy szeret és én viszontszeretem. Írhatnám ezt szépen is, de lehetetlen számomra. Rohadtul fáj, éget itt legbelül egy érzés. Hogy vajon jól tettem-e, hogy időt adtam? Lesz-e vajon ez a helyzet másképp is? Vagy hónapok múlva még mindig ugyanabban az "elnyűtt cipőben" mászkál? Hogy vajon lehetünk-e valaha szerves részei az életének? Akarja-e majd ennyi idő után is, hogy szeressem? Hajlandó lesz-e kompromisszumokra annak érdekében, hogy együtt élhessünk? Mind csak megválaszolatlan költői kérdés. Mondanám azt, hogy az idő majd mindent megold. A nagy büdös francokat!!!! Az igazság az, hogy csak a tettek hoznak változást és az akarat. Ha nem teszel és akarsz semmit, akkor nem változik semmi....

Én decemberben döntöttem. Melletted döntöttem. Egy közös élet mellett. Feladva a jól felépített és berendezett szingli életet, a méla magányomat. Melletted döntöttem, mert éreztem, hogy ez valami más. Más mint eddig bármi. Felemel, és minden percben ad. Szeretetet, szerelmet, megértést, törődést. Én döntöttem. De te nem. Még nem. Nem jutottál el oda, hogy feladd a múltad valamiért, ami akár életed végéig elkísérhet. Amitől teljes lehet az életed.

Én többet most nem adhatok, csak az időt. De hidd el, nélküled az is kevés. Fabatkát sem ér majd, ha te nem veszed kezedbe a sorsodat. Egy férfi ilyen helyzetben igenis legyen férfi. Tudjon elindulni egy úton, ami rögös és ami nem feltétlen hozzám vezet, de egy új életbe igen. Ez már a te döntésed lesz. Váltsd valóra az álmaidat! S ha véletlenül ezekben az álmokban mi is benne vagyunk, annak én rettenetesen fogok örülni. Kövesd a megérzéseidet, azok sosem csalnak! És értsd meg végre, te ÉLSZ!!!!! És élni is fogsz! A kérdés csak az, hogy hogyan?!

Kesze-kusza gondolatok kavarognak a fejemben. Ez a nap felkavaró, kalandos és lélekben igen gyötrelmes volt. Biztos ti is jártatok már úgy, hogy jött valami olyan az életetekben, ami átértékelt néhány múltbéli dolgot, ami miatt más színben láttátok onnan a világot. Nos, ez nálam ma hasonlóképpen zajlott. Minden porcikámban éreztem már reggel, hogy tipikus gondolkodós napnak nézek elébe, de azt nem sejtettem, hogy a gondolatok elhozzák számomra azt a fajta "újjászületést", amire oly sokan vágyunk.

Amikor olyan híreket kapsz, ami kétes, és még valójában nem biztos, hogy rossz, elgondolkodtat. Természetes dolog, hogy ilyenkor első körben csak a rosszra gondol az ember. És ezek után dől el, hogy mennyire erős. Feldolgozható-e az új információ, amiről még azt sem tudjuk, hogy milyen jövőbe mutat? Csak és kizárólag az akaratunkon múlik minden. A bennünk felgyülemlő rossz gondolatokat tudni kell átformálni, és a jót kihozni mindenből. Édesanyám ereje és a lányom arca oly sok jót hordoz magában, hogy most már én sem tudok a rosszra gondolni. Van miért élnem, van kikért élnem. Soha nem voltam egy egyértelműen pesszimista alkat, mert hiszem, hogy a mosoly, az öröm és a szeretet mindenen átvezet, minden rossz felett uralkodik. És én mosolygok, még most is, hogy ezeket a sorokat írom.

Azon felül, hogy édesanyám és lányom erőt adnak nekem is, vannak olyan emberek az életemben, akik jelenlétéért örök hálával tartozom. Barátok, ismerősök, akik szívükön viselik, ha ilyen és ehhez hasonló helyzetbe kerülök. Mindig támogatnak. Ha mással nem egy-egy jó szóval, egy szívecskével a chat ablakban, egy bátorító üzenettel, egy szívmelengető öleléssel, vagy akár néhány élces humormorzsával. Szeretem őket. Előttem van a kép, ahogy a mesében Jancsi és Juliska szórták a morzsákat, hogy valahogy hazataláljanak. Az én életemben ezek a morzsák szimbolizálják a barátaimat. Előttem van a kép, ahogy ezeket az embereket szépen "felszedegetem" az életem során, és szép lassan eljutok a célhoz. A célom az, hogy boldog legyek a lányommal, és esetleg valakivel, aki még egyenlőre várat magára.

Várat magára..... ez jelen esetben egy igen érdekes kijelentés. Az, hogy én várok rá, az evidens, és hülye lennék tagadni, hogy áhítom a boldogságot. De hogy várat magára, az számomra arra mutat, hogy nem véletlen ez a hosszú idő, mit nélküle kell eltöltenem. A sorsom ezt a történetet is faragja, és talán lassan, szépen lassan egésszé válhat. A problémát csak az képezi, hogy lassan világossá válik, már talán régebben az életemben van, csak kissé másképp néztem rá eddig. És kivár. Talán pont azt várja, hogy ezek a dolgok letisztuljanak bennem, hogy egy új világ nyíljon bennem, amiben már neki is szerep juthat. Egy kapcsolat akkor igazán szép szerintem, ha két emberben igen sok a közös vonás. Hasonló a humor, az életszemlélet és nem utolsó sorban hasonlóan érez a szív. Szeretem őt. Tudom és érzem. De vajon elég ez ahhoz, hogy megnyíljon ez az új világ? Elég ez ahhoz, hogy boldog legyek? Nem fogja ez lerombolni egy eddig fantasztikus barátság alappilléreit?.... Nem tudom.....

Csak egyet tudok. Erős nő vagyok, aki mindent kibír. Aki mindenkivel harcba száll, ha a szeretteiről van szó és aki pont annyira tud szeretni, mint őt bárki ezen a világon. Ezen az új világon, melynek kapui talán pont ma nyíltak ki........

A hosszú évek alatt sikeresen léptem bele olyan kapcsolatokba, melyekből aztán veszettül menekülve távoztam. Sokszor magamat hibáztattam, máskor pedig a delikvenseket, akikkel összehozott a sorsom. Ilyenkor általában egy nyugis pillanatban elkezdtem elemezni, hogy mi az ami miatt megfutamodtam. Sokáig hittem azt, hogy ezek az okok csekélyek, nem szabadott volna menekülnöm. Hasonlóképpen jártam a minap, és ez a szokásos önértékelés átcsapott egyfajta megvilágosodásba. Ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem. Miért kellene nekem valami olyasmibe belefognom, amiben nem érzem magam teljesnek? Miért kellene valakit áltatnom azzal, hogy talán összejön, mikor érzem, hogy képtelen vagyok rá? Az egész életem legfontosabb momentuma az őszinteség volt, melyet adtam és elvártam másoktól. Ha maradok egy ilyen "fél" kapcsolatban, akkor hazudok magamnak, és hazudok neki is, holott sosem volt kenyerem a hazugság. Annyi, de annyi mindenen mentem keresztül a hosszú évek alatt, és nem most van itt az ideje annak, hogy feladjam magam.

Tény, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Tény az is, hogy csiszolódni kell egymáshoz. De a csiszolódás nálam nem azt jelenti, hogy elveket adunk fel, velejéig akarjuk a másikat megváltoztatni. Ha azt érzem magamon, hogy hiába a megbecsülés, én állandóan csak változtatni szeretnék rajta, akkor egyértelmű hogy menekülök. Menekülök, hogy ne kelljen hazudnom.

Más apropóból, de már említettem a blogban az intézményfüggőséget. Ez akár egy helyzethez is köthető. Amikor túl sokáig marad egyedül az ember, függővé válik. Elkezdi látni az egyedülállóság jó oldalait, és később nehezen szabadul meg ezektől a konvencióktól. Nehéz valami újba belekezdeni, és felhagyni a jól megszokott dolgokat. Nehéz találni valakit, aki miatt örömmel teszi ezt meg az ember. És igen, vannak félelmeim. Hogy ezeket a megszokott jó dolgokat nem tudom majd csak úgy eldobni valakiért, aki felbolygatja az életemet, aki megváltoztatja a mindennapjaimat. És olyan emberért nem is fogom, aki mellett nem érzem azt, hogy IGEN, Ő AZ! Amíg vannak félelmek, addig vannak fenntartások is, amíg vannak fenntartások, addig egy kapcsolat nem élhet. Mert úgy kell egy kapcsolatnak a feltételek nélküli megadás, mint a palántáknak a víz.
Egyszer talán majd én is megízlelem, milyen az, mikor őrült módjára, fenntartások nélkül és meleg szívvel szerethetek. Egyszer biztos eljön az az ember, akinek akár a mosolyától is eláll a lélegzetem, akinek minden szava simogat, aki maga lesz a rossz fiú és a jófiú egy személyben és..... aki szintén tudja, mi az, intézményfüggőnek lenni.

A végén engedjétek meg nekem, hogy mai gondolataimat egy idézettel zárjam:
"Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak, el kell engedni. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat, aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg, és végre megszűnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szűnik meg. És ebből nem szabad engedni! Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magában. Az olyan kapcsolatban meghal a szív. Ezért képes az ember életeken át keresni a duálpárját." /Weaver Andrea sorai/

Az Oscar díj margójára...

Ebben a csúnya világban, ahol mindenki rohan a pénz és a megélhetés miatt, ahol uszítanak minket még a vezetőink is, igenis kell a remény. A remény ahhoz, hogy egyszer egy szebb napon ébredjünk, egy olyan holnapon, ahol nincs rossz és jó, fekete és fehér, csakis a szeretet. Lépten nyomon beleütköztem olyan megnyilvánulásokba a Saul fia kapcsán, ami mind-mind ebből az uszításból fakad. Azt gondolom, ha végre egy magyar film eljut újra a vörös szőnyegig, igenis drukkolni kell érte annak, aki magyar. Itt most nem elsősorban a film témája a lényeg, hanem az, hogy egy fiatal magyar rendező elkészített egy művet, ami nekünk magyaroknak is büszkeséget okoz.

De ha már az uszításról írok, meg kell említenem Chris Rock megnyilvánulásait a díjátadón. Tény, hogy ebben az évben színes bőrű színész, rendező, operatőr stb. nem kapott jelölést. De!!! Nem hinném, hogy ezért az egész ünnepségnek arról kell szólnia, hogy mennyi fekete maradt ki a szórásból idén. Talán egy-egy elhintett poén, élcelődés belefért volna, de az, hogy az este egy régi Amerikát idéző, fehéreket és feketéket egymás ellen fordító monológgá váljon, az már nem. Szerintem meg fogják gondolni az Akadémiánál ötször is, hogy jövőre ki legyen a konferanszié.

Szót ejtve az este remek pillanatairól, meg kell említeni Ennio Morricone győzelmét, aki már nagyon megérdemelte a szobrot és az elismerést, hiszen nem sok élő zeneszerző tudhat ilyen gyönyörű pályát a háta mögött. Nincs ember, aki legalább egy Morricone filmzenét ne dúdolna néha. Elég csak a Volt egyszer egy Vadnyugat, a Maléna vagy a Profi című filmek zenéjére gondolni. És ezek csak szösszenetek az ő igen nagy pályafutásából. Több mint 550 filmnek kölcsönözte gyönyörű dallamait. Önmagáért beszélő életmű....
Sokan várták Sylvester "Sly" Stallone győzelmét a férfi mellékszereplő kategóriában. Ha a szívemre hallgatok, azt mondom, sajnos nem nyert. Ha az eszemre, akkor azt, hogy igenis nagyon megérdemelte Mark Rylance. Aki látta a Kémek hídját, tudja miről beszélek. Átütő erejű, profi munka. Csakis szuperlatívuszokban lehet róla írni.... Sly pedig azt hiszem még csak most kezd igazi színésszé válni, egy olyan színésszé, akinek az alakítása a lelkünkbe kúszik, és ami által sosem feledjük majd el, hogy ki is ő. Boritékolható volt, hogy Leonardo DiCaprio végre megkapja a hőn áhított és igen megérdemelt elismerést, az már más kérdés, hogy miért pont most.... Bárhogy is nézzük, nem ez volt a legmeghatározóbb alakítása élete során... Már cirka 6 éve meg kellett volna kapnia.... Na de mindegy is, az álomgyár néha nem úgy működik, mint ahogy azt elvárnánk. :)

Csak néhány szó erejéig megemlítem a technikai díjakat is, ahol aztán óriási meglepetés csak egy kategóriában született, ez pedig a legjobb vizuális effektusok. Ott ugyanis az Ex Machina elorozta a díjat a nagy vetélytársak elől. Még magukat az effektekért felelős urakat és hölgyet is meglepte, hogy őket szólították. A többi technikai díj tulajdonképpen a Mad Max-A harag útja stábjának vitrinébe került. Tény, hogy a film önmagában mit sem ért volna, ha nincs felturbózva a mai technika vívmányai által...

Sok tanulságot levontam az estéből /éjszakából/.... Egyrészt azt, hogy sose vegyünk mérget egy általunk kedvelt színész, rendező, stb. diadalmenetére, ne higgyük azt, hogy a Star Wars mint cím feljogosít minket egy díjra, ne hagyjuk, hogy vezetőink /ország- és műsor egyaránt/ uszítsanak minket, és tudjunk ÖRÜLNI. Másrészt az Oscar díj átadása előtt aludjunk egy nagyot, vagy tárazzunk be kb. egy liter kávét, mert másnap igen cefet napnak nézünk elébe..... :)