Fantasztikus ez az élet. Általában véve minden ember tizenkét évig tanul, ahhoz, hogy művelt legyen, hogy értse az élet dolgait. S csak akkor döbben rá tudatlanságára, rutintalanságára, amikor kikerül az iskola falainak támogatásából. Körülbelül úgy érzi magát, mint Pataki Attila a mulatós zenék világában. Elveszetten. Nem ért semmit, és minden dolog újabb kérdést vet fel.

Én sem értek sok mindent. Rengeteg olyan mozzanat van egy emberöltőben, amit széttárt karokkal próbálunk tudomásul venni, de megérteni sohasem fogjuk. Ahogy szaladnak az évek és öregszem /idősödöm/, egyre több kérdésre nem tudom a választ. Most kicsit filozofikus leszek, vagy szentimentális, kinek hogy tetszik, de egyetlen egy kérdésre szeretném csak a választ, egyre, amit abszolút nem értek. Miért nem élhet mindenki szeretetben?

Sokat törtem a válaszon a fejemet. Talán azért, mert mi önelégült, mazochista emberek nem szeretünk szeretni. Kiszolgáltatottá tesz minket, és abban a tévhitben élünk, hogy azzal, hogy szeretünk, sebezhetővé válunk. Pedig ez nem feltétlen van így. Mi döntjük el kit és mennyire szeretünk, mennyire engedjük be őt vagy őket a magánszféránkba.

Én például imádok szeretni. Felemelő érzés az például, amikor meglátom a páromat. Melegséget érzek a szívemben, megnyugvást a lelkemben és biztonságot az eszemben. A szeretet alapja az önzetlenség, hogy be tudjuk érni azzal, hogy mi szerethetünk valakit, hogy valakinek jót teszünk ezzel. És ez az önzetlenség adja meg azt, amire azért minden normális ember vágyik. A viszont szeretetre. Ezt hívják idillnek. Csak az a baj, hogy ezt nagyon kevesen ismerik, mert a már korábban említett önfelismerés útján leragadtak annál, hogy ők sosem kapnak semmit. És szomorú hírem van. Addig nem is fognak kapni, míg legalább egyszer önzetlenül nem adtak.

Hova tűnt a szeretet a világból? Olyan nagyon elhomályosult ez az érzés, hogy lassan már csak nagyítóval kereshetjük. Pedig higgyék el, az élet csak szeretettel teljes.

Sokszor apró, de mégis szívbemarkoló dolgokat látok akár az utcán, vagy a tévében. Az utcán eltűnt a mosoly az arcokról, a tévében borzalmakkal riogatnak minket, szeretetre éhes embereket. Így hogyan fogunk hozzájutni?

Néhány éve láttam egy amerikai filmet, A jövő kezdete volt a címe. Nagyszerű szereposztás, csodás helyszínek, de a lényeg mégis a sztori volt. Adott egy kisiskolás fiúcska, aki kap egy házi feladatot. A feladat az, hogy találjanak ki valamit, amivel szebbé, jobbá lehetne tenni a világot. Főhősünk egy egyszerű tervet eszel ki és indít el. Tegyél három emberrel valami jót, s ők is még hárommal és a többi… Tehát piramis jelleggel. És bejön, a világ lassan bár, de változik, méghozzá pozitív irányba. Talán nekünk szürke közembereknek sem nagyban kéne gondolkodnunk, hanem kis apró jótettekben. Mert ehhez van kvalitásunk. A nagy dolgok pedig talán egyszer majd a sok kicsi jótól fognak megjavulni…