Egyedül vagyok. Furcsán jó állapot volt ez még akkor, amikor teljesen hidegen hagyott minden férfi látványa. Pedig nem is volt ez régen. Január végén.... Persze ez az állapot elég sokáig eltartott. Van olyan, hogy a kiábrándultság nagyobb, mint a bennük munkálkodó boldogságra való törekvés. 

Szóval egyedül vagyok. Ez persze az én hibám, nem másé. Nem kerestem egy darabig senkit. Jobb volt egymagam, tudtam, hogy igazi rigolyás nő lettem, és nem akartam, hogy ezt bárki lássa, tapasztalja. Esténként egy jó film kapcsolt ki, vagy csak bedugtam a fülem és üvöltött a Metallica. Mikor mi..... Aztán lassan fordult a kocka, már egy jó film sem tudta az egyfolytában járó agytekervényeimet kikapcsolni. Csak járt az agyam, hogy mit tegyek? Hol keressem az elveszett felem? Egyáltalán van-e lehetőségem még a boldogságra? Megérdemlem-e, hogy rám találjon valaki? Ilyen és ehhez hasonló dolgok motoszkáltak bennem. Megcsömörlöttem...  Azt hittem, sose lesz már olyan férfi, aki legalább befurakodik a gondolataimba, aki, ha rám mosolyog egy világ nyílik meg előttem, aki kedélyesen beszélget velem bármiről, aki megkérdezi, hogy mi a baj, aki HITET ad. És igen, jött egy ilyen férfi....

Az élet furcsa fintora, hogy ez a love story egyoldalú, én látom benne azt, akit kerestem, ő pedig szerintem nem látja, vagy nem akarja látni azt, ami nyilvánvaló. Foghatjuk a sorsra, vagy bármire, de ez a történet nem hiszem, hogy valaha happy end lesz. Kisebb fajta csoda kéne ahhoz, hogy "észrevegye". Ma voltam azon a ponton, hogy megmondom neki. De eldöntöttem, nem teszem meg. Nem vagyok felkészülve arra, hogy elutasítson. Inkább élek egy álomvilágban, hogy valahol a képzeletemben velem van. Vele fekszem, vele kelek, mindig velem van. Itt.... itt benn a szívemben. Ott legalább örökre helye van. 

Mindeközben elsiratom azt, ami sosem volt. Rájövök, hogy mekkora nagy marha vagyok. Hogy nem teszek semmit, hogy nem harcolok. Hogy nem vagyok egyenes. Hogy nem állok elé, és mondom meg neki kerek perec, hogy szeretem, hogy vágyom rá, hogy ízig vérig megmozgat. Igen, egy épületes nagy hülye vagyok. És gyáva is... Gyáva ahhoz, hogy esélyt adjak még magamnak arra, hogy valakit még boldoggá tegyek. Csak ülök és megrekedve várok a csodára. Egy csodára, amiről már igazából letettem.... 

Igen. Egyedül vagyok, mert nem tudok változtatni rajta....