Egyszer régen egy esős szeptemberi napon azt mondta nekem a nagyapám: - Drága lányom, az a helyzet, hogy én tisztában vagyok vele, hogy meg fogok halni. Hiába akarják előlem eltitkolni. Egyre kérlek. Te sose kertelj! Inkább utáljanak azért, mert megmondod az igazat, mint azért, hogy mindenkit átversz. Ne tedd! Maradj tiszta....

Ezeket a mondatokat sosem felejtem el. Az egész életemet próbáltam úgy élni, hogy ne hazudjak. Persze voltak kegyes hazugságok, de ezek miatt is rendesen mardosott a lelkiismeret furdalás. Egészen máig meg voltam győződve róla, hogy én készakarva sosem vertem át senkit. Aztán ma jött a megvilágosodás....

Átvertem valakit, akit tényleg nem kellett volna. Saját magamat. Hittem, hogy az az élet, amit élek, az így jó. Hogy jó így egyedül. Hittem, hogy az élet a felelős azért, amiért a legjobb férfi barátomat elvesztettem. Azt az embert, akit valójában sosem szerettem volna elveszíteni. Sőt! Életem végéig magam mellett szerettem volna tudni. Csak ezt még ő sem tudta.... Legalábbis nem így. Hazudtam magamnak. Miközben tudat alatt már beitta magát az ereimbe, az életembe. Tudtam, hogy ő szeret engem. Talán jobban is, mint most gondolom, talán nem. De voltam olyan vak, hogy ezt nem láttam, nem éreztem, mert nem akartam érezni. Meggyőződésem volt, hogy engem nem lehet szeretni.

Feltehetnétek a kérdést, hogy miért nem? Hiszen mindenkiben van valami, legalább egy dolog, ami szerethető. Nem tudom a választ erre, csak azt tudom, hogy eldöntöttem magamban, engem pedig nem lehet szeretni semmiért.... Most már tudom, hogy miért nem. Mert saját magamat is utáltam. Gyűlöltem magam, mert néha túl őszinte vagyok, gyűlöltem magam, mert ha a tükörbe néztem, nem a kivirult nőt láttam, csak a lestrapált anyát, aki kb 10 kilóval több mint kéne. Gyűlöltem magam, mert hiába tudtam tudat alatt, hogy Ő van nekem, nem figyeltem rá eléggé. Gyűlöltem magam, mert nem tudtam viszontszeretni.....

Azt is mondta az én drága nagyapám régen, hogy "Lányom, tudj változni, tudj élni és szeretni!" Én nem tudtam.... Nem tudom, hogy most mennyire tudnék. Azt viszont már tudom, hogy változnom kell. Nem maradhatok ennek a végeláthatatlan üregnek a mélyén, ahova magamat temettem el. Nem burkolózhatok a szürke magányba, hisz oly sok minden vár még rám. Csak 37 vagyok. Előttem az élet. Az élet, ami meg fogja mutatni nekem, hogy merre visz az utam. Megmutatja majd, hogy lehet-e még a barátból társ, vagy csak megmaradunk egymásnak a régi mivoltunkban. Minden esetre a bocsánatkérés ideje eljött. 

Ha látod ezeket a sorokat, kérlek, bocsáss meg nekem! Sosem akartalak megbántani. Remélem tudod, hogy én mindig itt leszek....