Várni a „herceget”....

Furcsa egy világban élünk. Fiatal pipik, gazdag, idősebb urakkal múlatják az időt, fiatal pasik pedig buknak az idősebb, érett nőkre. Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyi létjogosultsága van annak, amit Kovács Ákosunk felvázolt? Van-e esélye annak, hogy egy nő, egy-két gyerekkel, vagy akár anélkül rátalálhat egy olyan párra, aki élete végéig elkíséri? Sokan vágyunk erre.... És ha Ákosunk tudná mennyien, akkor nem beszélne ilyen badarságokat.

Na de ne politizáljunk, ez itt nem az a fórum. :) A tavasz még sehol, de az ismeretségi körömben /amibe én is beletartozom :) / enyhén szólva atomvillanás történt. Aki eddig párkapcsolatban volt, már nincs benne, aki pedig szingli volt, nos hát szóval „párt” talált magának, ha az alkalmi jellegű ismeretség annak nevezhető. :) 2016 csak úgy sugározza magából a lehetőségeket. Mindenhol, bevásárlóközpontban, munkahelyen, utcán, buszon, tűzön, vízen, levegőben szembejöhet velünk az a bizonyos nagyon nagy Ő. Kérdés az, hogy vajon mennyien hagyjuk futni? Vagy mennyien vagyunk vakok, és észre sem vesszük?

Mindig is hittem a sorsban, abban, hogy valahol valaki rám vár. Bármennyire is gyötört az élet, ez az, amiben mindig is hinni fogok. Minden lány, mikor megszületik genetikailag úgy van kódolva, hogy hisz a csodákban. Aztán az idők folyamán ez a genetikai „hiba” vagy kopik, vagy nem, egyénfüggő. Nálam ez sosem kopik meg. :)

 Anno, mikor először megnéztem a Remény rabjai című filmet még nevettem az intézményfüggőségen. Most már tudom, létezik. És nem csak ténylegesen egy intézménytől (iskolától, börtöntől, kórháztól stb) lehet függni, lehet a magánytól, az egyedülléttől is. Hónapok, évek telnek el, s te várod a csodát titkon. Közben pedig szépen lassan bezárod magad az általad felhúzott falak közé. Vajon, ha ezeken a falakon rést hagyunk, ne adj isten akár egy várkaput teszünk rá, bejöhet még rajta az az ember, akire vágyunk? Ez nem egy lovagregény, nincsenek se hercegnők, se lovagok, sőt már lassan lovak sem. De talán csodák még igen, hogy egyszer ebben az életben valaki besétál a kapun és megmutatja nekem, nekünk, hogy van még szeretet, szerelem, törődés és odafigyelés ezen a világon. :)

Mindenkinek derűs, boldog és csodákkal teli új esztendőt kívánok! :)

Lehet, hogy konzervatív vagyok szerelmi ügyekben, de valahogy nagyon nem tetszik, amit mostanság udvarlás terén tapasztalok. Minden sokkal egyszerűbben, és kevésbé árnyaltabban folyik, mint akár 15 éve. Mára már elkoptak a régen bevált receptek, virág, csoki, stb..... és emellett elkoptak az igazi férfiak is. Miért van az, hogy lassan egy nőnek kell udvarolni a férfinak? Miért kell ezektől a kissé giccsesnek tartott, de annál inkább szívhez szóló dolgoktól megszabadulni?

Annak idején sokat tanultunk történelemből, irodalomból a régi hagyományos udvarlási rítusokról. Ezek a rítusok lehetővé tették azt, hogy megmaradjon a nő nőnek, a férfi pedig férfinak. Nem hagyták a férfiakat elnőiesedni, a nőket pedig elférfiasodni. Sok száz év eltelte után mostanság ott tartunk, hogy minden a feje tetejére állt.

Nap mint nap tapasztalom azt a médiák által főképpen ( tv, rádió, internet) , hogy mennyire is borult fel ez a rendszer. Olykor gyomorforgatóan érdekes párosok születnek a hatalmas korkülönbségek miatt, olykor pedig olyan embereket sodor egymás felé a szél, akik normális esetben elkerülnék egymást. Arról nem is beszélve, hogy amíg régen kapcsolatot, társat kerestek egymásban az emberek elsősorban, az ma már nem így van. Alkalmi partnert, szabadidőpartnert, vagy szép vidékiesen fogalmazva dugópartnert keresnek legtöbben, mindenféle kötöttség nélkül.

Én is kaptam pont ma reggel egy igen kecsegtető ajánlatot. Ezer és egy éve ismerem ezt a férfit látásból, illetve köszönő viszonyban vagyok vele. Akarom mondani reggelig voltam vele ebben a viszonyban... Történt ugyanis, hogy ma megkérdezte tőlem, hogy ugyan már lenne-e időm és kedvem találkozni vele? Hát mit ne mondjak, rendesen meglepődtem, az első gondolatom az volt, hogy "Nah, végre egy pasi, aki udvarolni szeretne, talán úgy, mint régen is tették". Majd alighogy ez a gondolatom vándorútra indult, máris jött a következő "Mi van akkor, ha csak ágyba szeretne cipelni? " Gondoltam kiugratom a nyuszit a bokorból. Mondtam neki, hogy valahogy összehozhatjuk, de adja meg a telefonszámát. Na, erre aztán jött a válasz, amiből mindent tudtam. - Nem adhatom meg sajnos. Erre én behúztam a satuféket és közöltem vele, hogy máris elment a kedvem a találkozástól... És még megkérdezte, hogy miért?! Aki ismer, az tudja, őszinte ember vagyok. Vele is közöltem, hogy nem szeretnék senki mellékvágánya lenni, én akarok lenni az egyetlen. Slussz passz! Nem vagyok én sem már mai csirke, gyermekem is van, és azt gondolom, hogy pont eléggé kiéltem már magam az eddigi életem során. Hála az égnek megértette, hogy nem én leszek az, aki feldobja a párkapcsolatától besavanyodott életét. Elköszöntünk egymástól és kész. Mindenki ment az útjára. De vajon jól tettem? Jól tettem, hogy harcoltam az új trendekkel? Jól tettem, hogy nemet mondtam egy férfinak, aki nem mellesleg kedves, tisztelettudó és még jóképű is? Talán jól tettem..... TALÁN....

Történt veletek már olyan, hogy az álomból felébredve azt hittétek, hogy mindaz a valóság? Velem pont ma éjjel történt ez, sokadjára. Furcsa álom volt.... Egy férfi, akit nem olyan régen ismerek, volt az álmom középpontjában. Egy hatalmas parkban ejtőztem, épp egy padon végigdőlve olvastam, még a könyvre is emlékszem. Danielle Steel Biztos menedék című regénye volt a kezemben. Mikor épp lapoztam volna, éreztem, hogy figyelnek. Kissé félrefordítottam a fejem és megláttam őt. /innentől csak Zé/

Szóval Zé és barátnője nem messze tőlem épp leheveredtek a fűben, de Zé csak engem nézett. Már épp azon voltam, hogy odamegyek és megkérdezem, hogy mi a fenét bámul rajtam, mikor furcsa fényt láttam meg a szemében. Olyan volt, mintha végigjátszódott volna előttem az élete. Sok szenvedés, még több harag és düh, de a végére mégis csak a béke ült a tekintetében... Nagy nyomást éreztem a mellkasomban, felültem és még egyszer ránéztem, majd a könyvemet felkapva elrohantam....

Rohantam, rohantam, míg a lábam vitt. Keresztül a parkon, ki az utcára, az útra..... De csak eddig jutottam.... A következő kép már a kórházban fogadott. Fehér falak, lepukkant vaságyak, lengedező függöny, valami halk zörej.... és Ő. Zé.  Először semmit sem értettem. Mit keresek én itt? És mit keres Ő itt? Hisz nem rég még a parkban a padon olvasva láttam őt, s ő a barátnőjét ölelte.... Mielőtt megszólalhattam volna, Zé elkezdte magyarázni az eseményeket. Hogy hogyan futottam ki fejvesztve az autó elé, hogy ő épp futott ki utánam, hogy a mentő hogy vitt el és hogy az aszfalton nyitva elterülő könyvből melyik idézet nézett vissza rá....... "Az élet furcsa, zegzugos útjai sohasem oda vezetnek, ahová eleinte hisszük. Az ember még csak nem is sejtheti a végzetét." .... és hogy hogyan rohant utánam a kórházba.

Míg mindig nem értettem, de megszólalni nem tudtam. Mindenhol csövek, valami kaparja a torkom, fáj mindenem. Csak pislogtam rá. Érezte, hogy fogalmam sincs még mindig arról, hogy ő miért is van ott. Megfogta a kezem és mesélni kezdett. Bár eleinte a csontjaimból éreztem a fájdalmat később egyre inkább a szívemben, attól, amit akkor és ott hallottam. A vége felé furcsán nézett rám, olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Kifejtette, hogy mi a helyzet vele és a barátnőjével. És hogyan kedvelt meg engem ezalatt a pár hónap alatt... Esélyem sem volt elmondani neki, hogy ez mennyire kölcsönös. Csak a könnyeim kezdtek hullani... Majd megkért, hogy pislogással feleljek neki./egy pislogás nem, kettő igen/ Ha egyedül maradna, lenne-e esély arra, hogy velem legyen, hogy a támaszom legyen, hogy szerethessen és én szerethessem őt? Könnyek közt kettőt pislogtam, majd mély álomba zuhantam.... Majd hosszú alagút, fények és egy visszatartó erő, ami elementáris volt.

A következő kocka már az volt, hogy fekszem a saját ágyamban, ő mellettem fekszik és simítja arcomat.... és valami eszméletlen gyengédség uralkodik rajta. Aztán egy mosoly és...... felébredtem. A párnám könnyes volt, alig tudtam felfogni mi is ment végbe az álmomban, olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte fájt. 

Bár a mai napig nem tudom, hogy ő hogyan is csöppent az életembe, most sem tudom, hogy mit is jelent ez, de szép volt. Annyira szép, hogy az egész napomat széppé tette. 

Istenem, bárcsak egyszer ugyanazt érezném, mint álmomban, ugyanúgy érintene valaki, ugyanúgy mosolyogna rám és ugyanaz a mérhetetlen szeretet áradna minden porcikájából, mint neki az álmomban.... Bárcsak.....

Van egy örök mondás:

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,

adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és

adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Nos azt hiszem ez mindenre igaz ebben az életben. Sokan nem tudunk és nem is fogunk tudni különbséget tenni a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan dolgok között. Ez adja az élet szépségét, már ha ez szépségnek nevezhető.Sok érzést, tárgyat, történést vélünk szépnek egy adott pillanatban, aztán néhány nap múlva mindezt már nem tudjuk értékelni. Kár...

Az önfelismerés útját járva akarva akaratlanul megbántunk embereket, megbántjuk magunkat és ez olykor felér egy katasztrófával.

Az élet egyenlő az önfelismerés útjával. Mindenkinek rendeltetett itt, ezen a helyen némi idő, kinek több, kinek kevesebb. Tudnunk kell élni vele, és a tudattal, hogy sosem fogjuk megismerni saját magunkat.

Egy világban, ahol percek változtatnak meg emberi sorsokat, nem találhatjuk meg önmagunkat? Egyszer talán… De az út odáig rögös. Tele van elágazásokkal, döntésekkel. És sosem tudhatjuk melyik a helyes út. Én csak egy mondvacsinált "írónőcske" vagyok, aki próbál segíteni ebben a keszekusza önismereti útvesztőben.

Egész idáig az életet hibáztattam a sorsom alakulása miatt. Ma már nem így van. Mindenki irányíthatja, befolyásolhatja a sorsát. De ehhez kell tudni ismernünk saját magunkat. Tehát ma már nem hibáztatom az életet, sőt, hálát adok az Úrnak /kaporszakállúnak/, hogy kaphattam egy sanszot itt a Földön.Mindenkinek értékelnie kell ezt az egyszeri lehetőséget és élni, élni, élni, büszkén, tiszteletben, szeretetben, nyugalomban és ebben a földi paradicsomban.

Két ember létezik. Az egyik egy álomvilágban él és minden rosszért az életét hibáztatja, a másik pedig tudja, hogy ő az ura rossznak és jónak és a tökénél fogva ragadja meg a bikát.Én most rámarkoltam eme nemes szervre és innentől nincs megállás. Ezt javaslom Neked is kedves olvasóm.Ragadd meg az élet adta lehetőségeket, emelkedj felül a kicsinyességen és tűzz ki minél nagyobb célt. Én megtettem. Elhatároztam, hogy boldog leszek végre.

És ez a legnehezebb, de tudom, sikerülni fog. Neked is!!! Csak higgy benne! És ha hit van benned és elkötelezettség, akkor még a megváltoztathatatlan is egy csapásra megváltozhat. Mert TE vagy az úr!

Hosszú életünk során a barátságok nagyban meghatározzák napjainkat. Egy barát tanácsa, lelkesítő szava olykor sokkal többet ér bárminél. Ott vannak mellettünk, ha baj van. De igaz a mondás is: bajban ismerszik meg a jó barát... 

Ezt én rendesen megtapasztaltam az évek alatt. Volt, hogy egy retro bulin szövődtek barátságaim és a mai napig élnek. Volt, hogy egy munkahely hozott össze olyan emberekkel, akiket sosem fogok tudni elégszer megköszönni a sorsnak. Volt, hogy egy apró sérelem hozta életembe a lelki támaszt. Mindegyik barátom "megszerzéséről" megvannak a történetek, a miértek. Arra viszont nem tudom a választ, hogy olyan barátok, akik évekig mellettem voltak jóban és rosszban, miért tűntek el egyik napról a másikra? Miért kell saját bőrömön megtapasztalnom, hogy milyen is elveszíteni valakit, aki a lelkem egy része volt? Mondhatnátok erre, hogy azért, mert nem voltak igazi barátok. És lehet, hogy igazatok is lenne... De én akkor, mikor még azok voltak, tényleg igaz barátoknak hittem őket. 

Változnak az idők, az emberek, s így én is.... De hiszem, hogy egy igaz barát ezeket a változásokat megérti, sőt, támogatja. És mindenféle személyeskedés, megnevezés nélkül most leírom, nagyot csalódtam valaki barátságában, ami tegnap óta rettenetesen fáj. Ő nem tudja, de örülök a boldogságának, s talán azt sem sejti,hogy bennem mindentől függetlenül él a szeretet irányába. De sajog, fáj itt belül nagyon az, ami történt.... és amiről igazán azt sem tudom, hogy miért?! Talán egyszer, ha megöregszünk emlékezni fog még rám, s talán nem felejtette el ő sem az együtt töltött időket, melyek bennem mély nyomot hagytak.....

Esténként, mikor engedi időm elgondolkodom olyan dolgokon, amikre nap közben vagy nehéz, vagy javarészt lehetetlen még gondolni is. Talán ezt is ez a bolond világ okozza. Az ember rohan mindenhová és lehetetlen eközben pár percre felszusszanni és észrevenni dolgokat, fontos dolgokat. Képesek vagyunk elsuhanni ezek mellett az "apró" csodák mellett. Míg évekig csak nehezen láttam meg ezeket a történéseket, most már, ha éppen nem akkor és ott, de esténként biztosan átjojózik az agytekervényeimen minden mozzanat. Elég egy segítőkész férfit látni, aki felsegíti az áruház előtt nagyot eső nénit. Vagy a kislányt, aki egy idős úr után viszi az elvesztett tízezresét...... Vagy meglátni a rosszban az apró jót.....

Én sem vagyok szent, de hiszem, hogy apró kis segítségekkel lesz szebb a világ. Sokan nagyon lehurrogták régen a Jövő kezdete című amerikai filmet, mondván, hogy giccses és olyan filmklisékkel dolgozik, melyek mind a tucatfilm kategóriába lökik. Pedig az a film megmutatja nekünk halandó kisembereknek, hogy mit változtathatnánk és hogyan. Elgondolkodtató...... 

Én is hiszek a csodában. És talán az a férfi is hitt benne, aki anno, 2007-ben leheveredett a mosonmagyaróvári egyetemi park egyik padjára. Talán hitte, hogy aznap lesz mit ennie..... hitte, hogy valaki odafigyel rá és küld felé egy bátortalan, de bátorságot adó mosolyt.... Én megtettem..... Ez a férfi szakadt ruhában, lestrapált cipőben feküdt le egy padra akkor és ott. Ahhoz elég közel hozzám, hogy megállapítsam, nem az az ember, aki hozzájutva 500 forinthoz mindjárt kannás bort vesz.... Ügyelt minden mozdulatára és látszott, hogy nem rég lehet az utcán... 

Én csak ültem és figyeltem.... majd tollat ragadtam és írtam. Írtam, míg ki nem írtam magamból azt a szenvedést, amit a mozdulatai által megéreztem. Majd a papírra vetett verset összecsomagoltam egy ötszázassal és odaballagtam hozzá. Megszólítottam, bár tartottam tőle, hogy mi lesz a reakciója. Nagyon meghökkent, mikor a kezébe adtam a papírt és megköszöntem neki azt az érzéshullámot, amit a puszta jelenléte kiváltott belőlem. Egy nagy mosollyal búcsúztam tőle és az árnyat adó fák oltalmába vonultam. Ő már nem látta, hogy én még nézem.... Végignézem, ahogy versemet olvasva sír és boldogsággal a szemében indul útjára ....

Hontalan idegen

 Egy fapad várja jöttödet, hontalan idegen.

Kis szatyrodat remegve fogja két kezed.

Lehajtott fejjel közeledsz a pad felé,

A változás szele, gondolod, majd elér.

Leülsz, s az égre nézve könyörögsz,

Hogy jusson végre más is, mint kenyércsücsök,

Hogy ne kelljen féltened, mi nem is a tiéd,

Hogy lángoljon lelked, mielőtt teljesen kiég.

/2007.06.13./

Kérlek Titeket, járjatok nyitott szemmel, mert egyszer talán ti szorultok rá egy-egy kedves szóra, vagy akár csak egy mosolyra.....!

És egy kis esti zene ........... https://www.youtube.com/watch?v=4HyAkHXEt60

Minden reggel megpróbálok úgy ébredni, hogy ez a nap egy igazi, csodás nap lesz. Édesanya vagyok. Már ez önmagában is csodálatos dolog, elég kora reggel belenéznem kislányom kis világosbarna fürtjei alól kikacsingató szemeibe. Mi nők életünk kezdetétől egészen a végéig küzdünk. Nap mint nap csatákat vívunk a családdal, a munkahelyen, a boltban és legfőképpen magunkkal. Mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy elodázzunk döntéseket, válaszokat. Mi nők minden pillanatot MEGÉLÜNK. Talán pont ez vezet ahhoz, hogy könnyebben jönnek elő emlékek, mert azok beivódnak egészen a sejtjeinkbe. A szeretetünkből tápláljuk mindennapjainkat. A perceket, pillanatokat, melyeket sosem felejtünk el.

Sokszor elcsodálkozom embereken, akik szürke eltorzult arccal caplatnak át a városon, és még csak egy szempillantásra sem méltatják az embert. Miért vagyok én más? Miért van az, hogy én már annak is örülök, hogy éppen süt a nap, csicseregnek a madarak, vagy éppen valaki segítőkészen kinyitja előttünk az ovi kapuját? Miért tudok én hálát adni a sorsnak (vagy ki minek hívja), hogy megélhettem ezt a napot is?

Sokan elfelejtik ebben a rohanó, rothadó világban, hogy mi is az a szeretet, a törődés, az önzetlenség. Pedig ezek az értékek határozzák meg igazán egy ember életét. Ebből lehet építkezni. Újjászületni.... nap mint nap küzdeni... valamiért, ami melengeti a szívünket...

2015.04.23.