Egy olyan emberről mesélek most, akit nem volt ember, aki ne szeretett volna. Az életem legfontosabb szereplője, ezt nyugodtan állíthatom, természetesen a lányom után.

Nem volt ember, aki jobban várt volna engem 1979-ben. Bár pogány ember volt, imái meghallgatásra találtak, lány unokája lett. És a rajongása irántam sosem apadt. Végtelen szeretettel halmozott el, amit olykor fanyar humorával fűszerezett. Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy ő volt az egyetlen a családban, aki örömmel írta alá a rossz jegyeimet. Mert hát hiába voltam jó tanuló, olykor becsúszott egy-egy rossz jegy. Ilyenkor mindig a következő történt: odamentem hozzá és azt mondtam: - Papa, kaptam egy kettest. – és lebiggyesztettem a számat. Erre ő: - Na add csak ide azt az ellenőrzőt, nehogy valaki megelőzzön engem. – és mosolygott, majd hozzátette: - Csak rossz jegyet írok alá, tudod.

Sok munkát azért hála Istennek nem adtam neki. De bármikor kértem, hogy írjon alá egy ötöst, tuti, hogy elutasított. – Arra ott van apád. – mondta.

Nyaranta általában náluk voltunk a húgommal. Ezek a napok, hetek életem legszebb időszakát képezik. Reggel várt minket a buszmegállóban, felsétáltunk hozzájuk. Megreggeliztetett minket /zsíros deszka, delikáttal megszórva, oldalt bevagdalva a kenyér/, majd míg mi néztük a Sky Channel-en a rajzfilmeket, ő átolvasta a Népsportot. Mikor már az utolsó oldalnál tartott, nekiálltam keverni a römikártyát. Féktelen römi partikat tudtunk levágni. Egész délelőtt römiztünk. Aztán ebédeltünk, ő pedig hallgatta a rádióban a Ki nyer ma? – Játék és muzsika tíz percben című vetélkedőt. Majd újabb kártyaparti jött, vagy egy kis kerti pancsolás. Istenem, de nagyon hiányoznak azok a pillanatok, amikor még minden ilyen szép és felhőtlen volt.

Erős dohányos volt és a vérnyomása is sokat rendetlenkedett. És ezek ártó jelei már a kilencvenes évek elején mutatkoztak rajta. Sokat betegeskedett, főként a vérnyomással volt baj. Aztán egy őszi napon, 1995-ben megtudtuk azt, amit sejteni lehetett. Tüdőrák. Áttétes. Életemben akkor éreztem először, hogy van valami, ami sokkal erősebb nálam, amin nem tudok változtatni. Csodára vártam. Vagy arra, hogy felébresszen valaki ebből a rossz álomból. De nem történt semmi. Ő gyengült, sugarazták és mi pedig óriási félelemmel vártuk azt a percet, mikor már nincs visszaút. Ez a nap 1996. március 9-én jött el. Emlékszem annak a napnak minden mozzanatára. Suli után már otthon tanultunk a húgommal, amikor nyílt az ajtó és anyu belépett rajta. Arca hihetetlen szürke volt. Már akkor sejtettem, de egy pillanattal később megerősítette: - A papa meghalt…

Elmosódott minden előttem. Csak őt láttam, úgy ahogy már nagyon régen. Egészségesen, fitten, mosolyogva. Akkor láttam őt így utoljára. A sokk miatt azóta se tudom felidézni azt a mosolyt. Óriási bűntudatom támadt. Állandóan azon járt az eszem, hogy mi lett volna, ha többször mondom neki, hogy ne cigizzen? Mi lett volna, ha mindegyikünk jobban figyel rá, ha mindenki, főleg én, önzetlenül csak rá figyelek? Sokáig mardosott ez a gondolat, de rájöttem mára, hogy nem vagyok Isten, nem tudok olyan dolgokon változtatni, amik alapvetően elrendeltetettek.

De aki már elveszített egy számára fontos embert, az tudja, hogy milyen nehéz elengedni őt. És én nem tudtam elengedni. Azóta is minden nap eszembe jut.

A temetésére viszont csak foszlányokban emlékszem. Akkor ott Móron, a Kálvária temetőben nekem elkezdődött valami, miközben neki véglegesen befejeződött. Ahogy egyre több föld került a koporsóra, úgy került az én szívem köré egy vastag jégburkolat. Dühöt éreztem, és azt, hogy mennyire igazságtalan az élet és az, aki felettünk áll. Elveszi azt, akit mindenki tisztel és szeret és meghagyja azt, aki még életet sem érdemelne. Nagyapám halála előtt abszolút nem voltam vallásos, de az a düh, amit akkor éreztem, az hozott közelebb Istenhez /bár én nem szeretem így hívni/. Hülyén hangzik, de megbocsátottam neki azt, hogy elvette tőlem a legnagyobb kincset az életben, az önzetlen szeretetet.

Innentől vált az életem egy őrült hajszává, amikor is semmi mást nem kerestem, csak ezt az eltűnt szeretetet. Egy olyan hajszába kergettem magam, aminek semmi esélye sem volt, hogy sikerrel jár. Hiszen csak egy ember tudta ezt megadni és ő most már lassan 24 éve a földé.

Voltak pillanatok, melyek ezt a hajszát szították, és voltak melyek csitították.

Annak idején, amikor még boldog gyermekéveink nyarait töltöttük papáéknál, sokszor a régi, elnyűtt magnójával zenéket vettünk fel a tévéből. Bűn rossz felvételek készültek, hiába a régi technika nem volt valami eget verő, de mindent lehetett hallani.

Mindezt azért írtam le, hogy értsék/értsétek, mit éreztem 2002-ben, mikor anyunál kutatva, egy kazettára akadtam. Hazavittem és betettem a magnóba. Az első oldalon olyan gyöngyszemeket találtam, mint a Klinika főcím zenéje, A Chatovalloni polgárok filmzenéje, stb. Majd mikor lejárt az oldal, fordítottam. Reccsenés, majd felcsendült drága nagyapám kedvence, Edith Piaf hangja. Egy igazi sanzon. Majd egyszer csak beleszólt a felvételbe a nagyapám. Arra már nem emlékszem, mit mondott rajta, de az ő hangját hallottam. Hat évvel a halála után. Belezuhantam a fotelbe és zokogtam. Éveken keresztül azért harcoltam, hogy fel tudjam idézni magamban a hangját. Miután meghalt, csak arra vágytam, hogy még egyszer láthassam őt élőben, vagy hallhassam a hangját, csak még egyszer, egyetlen egyszer. És nem tudom elmondani, leírni, hogy mit éreztem akkor. Visszatekertem a szalagot és még vagy 10-szer meghallgattam.

A mai napig meg van az a kazetta, de nem tudom meghallgatni. Nem megy. És nem tudom megmagyarázni miért. Ez valami olyan elemi erő, ami visszatart, amit nem tudok legyőzni.

1996 óta fél emberként élem az életem. És az elveszett felem, bár bennem van, már nem él. Azzal a hanggal tűnt el, ahogy a föld csapódott a koporsóján. Egyetlen egy dologban reménykedem ezzel kapcsolatban. Hogy egyszer, ebben az őrült világban még kapok hasonló szeretetet, mint amit ő adott oly szívesen nekem. Már tudom, ugyanazt az érzést nem hozhatja vissza semmi és senki, de hasonlóra azért vágyom. Mert nem az volt a lényeg, hogy nagyapámként szeretett, rajongott értem, hanem nagybetűkkel az, hogy SZERETETT.

Ahogy múltak az évek, átértékeltem az utána való vágyakozásomat. Beletörődtem, hogy nincs többé. És komolyan mondom, ez volt a legnehezebb. És együtt élni a tudattal, hogy semmi sem tarthat örökké…