Azt hiszem az utolsó bejegyzéshez érkeztem. Sokszor kérdezték tőlem, hogy mikor kap el az ihlet? Én mindig csak egy mondatban tudtam válaszolni erre. Ha valami nem kerek. Ha minden tökéletes volt, vagy legalábbis olyasmi, akkor sose jött az ihlet. Most vagyok azon a ponton, hogy bár nem minden kerek, TUDOM, hogy az lesz.

Felmerül a kérdés, hogy miért? Honnan tudom? Általában a megérzéseim nem csalnak, és bármennyi buktató jön is az életben én kitartok. Kitartok az életem mellett, a gyermekem mellett és nem utolsó sorban a párom mellett. mert TUDOM, hogy a mi utunk közös.

Amikor még javában kerestem aa másik felem tisztában voltam vele, hogy ha meg is találom nem lesz egyszerű. 42 éves vagyok, kiforrott élettel, berögzött bónákkal, megrögzött makacssággal, de tiszta szívvel. ez az egyveleg gondoltam, hogy fenn fog állni a másik részről is. Mindezt összeboronálni tiszta ügy volt, hogy igazi harci feladat lesz. Az is lett. Mindketten kötjük magunkat az elveinkhez, amiben azért bőven akad közös pont is. A család, a gyermekek, helyenként az életszemlélet. Igazából az apróbb dolgok nem stimmeltek. Pont azok, amiken bőven lehet változtatni. Na persze azért makacsságunknál fogva ez se olyan egyszerű, mint ahogy semmi sem. 

Csak hát SZERETEM. Mindig ez van a fejemben. Hogy itt van Ő, a ding, a nagy Ő, kinek hogy tetszik, és mindent Is megteszek azért, ami köztünk van.Lehet, hogy egy mazochista állat vagyok, de még a mosolyszüneteket is. Hiába rosszul vagyok összerakva. Szeretem Őt, mert mindenkinél többet adott nekem, bármennyire is keménynek láttatja magát a szürke hétköznapokon. Pontosan ez az, ami miatt nem tudok elsiklani egy szimpla köszöntéssel egy szülinapon, vagy bármin. Mert meg akarom mutatni neki, hogy mennyire szeretem, mert sokszor úgy érzem nem érzi eléggé.

Sajnos megint közhellyel kell élnem mikor leírom, ez a világ az oka mindennek. Mindenki rohan, hajtja a pénzt, az elismerést, és talán pont ezért nem kapjuk meg. Sokszor mondom magamnak, hogy na most állj meg egy kicsit, ne rohanj, élvezd a percet. Csak baromi nehéz. Nehéz, mert mikor gyerekek, fiatalok voltunk nem volt gondunk ezzel. aztán egyszer csak felgyorsult a világ, minden a feje tetejére állt, minden szar fontosabb lett az emberi értékeknél. Hirtelen hozzá kellett idomulni ehhez, s aztán most, mikor már látjuk, hogy ez nem jó, nagyon nehéz behúzni a kéziféket. De muszáj!! Már én is látom, mert tanít valaki rá, noszogat, hogy vannak sokkal értékesebb dolgok. 

Egy ölelés, egy csók, néhány bíztató szó. Ezek azok a dolgok amik visszaránthatnak. vagy ami még jobban, látni a Párod arcát meghatódva, amikor egy hatalmas meglepetést kap. Nekem ez lett az, ami elkezdett piszkosul dolgozni bennem. Hogy talán tényleg komolyan gondolja velem az életet, hogy talán tényleg én lehetek neki a minden, hogy talán egyszer tényleg feleségeként tekint majd rám az igen kimondása közben, párás szemekkel. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy tudjam, rossz volt az út. 

És most visszakanyarodva az elejére...... Ezért fejezem be az írást. Mert ha addig élek is, nem fogom hagyni, hogy bármi nem stimmelő dolog miatt gép elé üljek és írjak. Ha úgy tetszik ez az én terápiám. Terápia ahhoz, hogy megváltoztathassam azokat a dolgokat, amii nem tetszik, és arra sarkalljam, hogy ő is így cselekedjen. Terápia ahhoz, hogy bebizonyíthassam neki, soha senki más nem kell, csakis Ő. És terápia ahhoz, hogy megteremtsük egymásnak a szerető otthont, a mentsvárat, a szeretetteli életet a gyermekeinkkel együtt. Nem lesz egyszerű, mint ahogy semmi sem az. de érzem....... MEGÉRI....

KÖSZÖNÖM, HOGY KÖVETTÉTEK A BLOGOT ÉS BÍZTATTATOK AZ ÍRÁSRA. HA EGYSZER MÁR TUDOK ÍRNI MAJD AKKOR IS, HA MINDEN KLAPPOL, JELENTKEZEM! MINDENKINEKK SOK SIKERT KÍVÁNOK AZ ÉLETBEN!