A hosszú évek alatt sikeresen léptem bele olyan kapcsolatokba, melyekből aztán veszettül menekülve távoztam. Sokszor magamat hibáztattam, máskor pedig a delikvenseket, akikkel összehozott a sorsom. Ilyenkor általában egy nyugis pillanatban elkezdtem elemezni, hogy mi az ami miatt megfutamodtam. Sokáig hittem azt, hogy ezek az okok csekélyek, nem szabadott volna menekülnöm. Hasonlóképpen jártam a minap, és ez a szokásos önértékelés átcsapott egyfajta megvilágosodásba. Ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem. Miért kellene nekem valami olyasmibe belefognom, amiben nem érzem magam teljesnek? Miért kellene valakit áltatnom azzal, hogy talán összejön, mikor érzem, hogy képtelen vagyok rá? Az egész életem legfontosabb momentuma az őszinteség volt, melyet adtam és elvártam másoktól. Ha maradok egy ilyen "fél" kapcsolatban, akkor hazudok magamnak, és hazudok neki is, holott sosem volt kenyerem a hazugság. Annyi, de annyi mindenen mentem keresztül a hosszú évek alatt, és nem most van itt az ideje annak, hogy feladjam magam.

Tény, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Tény az is, hogy csiszolódni kell egymáshoz. De a csiszolódás nálam nem azt jelenti, hogy elveket adunk fel, velejéig akarjuk a másikat megváltoztatni. Ha azt érzem magamon, hogy hiába a megbecsülés, én állandóan csak változtatni szeretnék rajta, akkor egyértelmű hogy menekülök. Menekülök, hogy ne kelljen hazudnom.

Más apropóból, de már említettem a blogban az intézményfüggőséget. Ez akár egy helyzethez is köthető. Amikor túl sokáig marad egyedül az ember, függővé válik. Elkezdi látni az egyedülállóság jó oldalait, és később nehezen szabadul meg ezektől a konvencióktól. Nehéz valami újba belekezdeni, és felhagyni a jól megszokott dolgokat. Nehéz találni valakit, aki miatt örömmel teszi ezt meg az ember. És igen, vannak félelmeim. Hogy ezeket a megszokott jó dolgokat nem tudom majd csak úgy eldobni valakiért, aki felbolygatja az életemet, aki megváltoztatja a mindennapjaimat. És olyan emberért nem is fogom, aki mellett nem érzem azt, hogy IGEN, Ő AZ! Amíg vannak félelmek, addig vannak fenntartások is, amíg vannak fenntartások, addig egy kapcsolat nem élhet. Mert úgy kell egy kapcsolatnak a feltételek nélküli megadás, mint a palántáknak a víz.
Egyszer talán majd én is megízlelem, milyen az, mikor őrült módjára, fenntartások nélkül és meleg szívvel szerethetek. Egyszer biztos eljön az az ember, akinek akár a mosolyától is eláll a lélegzetem, akinek minden szava simogat, aki maga lesz a rossz fiú és a jófiú egy személyben és..... aki szintén tudja, mi az, intézményfüggőnek lenni.

A végén engedjétek meg nekem, hogy mai gondolataimat egy idézettel zárjam:
"Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak, el kell engedni. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat, aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg, és végre megszűnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szűnik meg. És ebből nem szabad engedni! Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magában. Az olyan kapcsolatban meghal a szív. Ezért képes az ember életeken át keresni a duálpárját." /Weaver Andrea sorai/