Történt veletek már olyan, hogy az álomból felébredve azt hittétek, hogy mindaz a valóság? Velem pont ma éjjel történt ez, sokadjára. Furcsa álom volt.... Egy férfi, akit nem olyan régen ismerek, volt az álmom középpontjában. Egy hatalmas parkban ejtőztem, épp egy padon végigdőlve olvastam, még a könyvre is emlékszem. Danielle Steel Biztos menedék című regénye volt a kezemben. Mikor épp lapoztam volna, éreztem, hogy figyelnek. Kissé félrefordítottam a fejem és megláttam őt. /innentől csak Zé/
Szóval Zé és barátnője nem messze tőlem épp leheveredtek a fűben, de Zé csak engem nézett. Már épp azon voltam, hogy odamegyek és megkérdezem, hogy mi a fenét bámul rajtam, mikor furcsa fényt láttam meg a szemében. Olyan volt, mintha végigjátszódott volna előttem az élete. Sok szenvedés, még több harag és düh, de a végére mégis csak a béke ült a tekintetében... Nagy nyomást éreztem a mellkasomban, felültem és még egyszer ránéztem, majd a könyvemet felkapva elrohantam....
Rohantam, rohantam, míg a lábam vitt. Keresztül a parkon, ki az utcára, az útra..... De csak eddig jutottam.... A következő kép már a kórházban fogadott. Fehér falak, lepukkant vaságyak, lengedező függöny, valami halk zörej.... és Ő. Zé. Először semmit sem értettem. Mit keresek én itt? És mit keres Ő itt? Hisz nem rég még a parkban a padon olvasva láttam őt, s ő a barátnőjét ölelte.... Mielőtt megszólalhattam volna, Zé elkezdte magyarázni az eseményeket. Hogy hogyan futottam ki fejvesztve az autó elé, hogy ő épp futott ki utánam, hogy a mentő hogy vitt el és hogy az aszfalton nyitva elterülő könyvből melyik idézet nézett vissza rá....... "Az élet furcsa, zegzugos útjai sohasem oda vezetnek, ahová eleinte hisszük. Az ember még csak nem is sejtheti a végzetét." .... és hogy hogyan rohant utánam a kórházba.
Míg mindig nem értettem, de megszólalni nem tudtam. Mindenhol csövek, valami kaparja a torkom, fáj mindenem. Csak pislogtam rá. Érezte, hogy fogalmam sincs még mindig arról, hogy ő miért is van ott. Megfogta a kezem és mesélni kezdett. Bár eleinte a csontjaimból éreztem a fájdalmat később egyre inkább a szívemben, attól, amit akkor és ott hallottam. A vége felé furcsán nézett rám, olyan volt, mintha ezer éve ismerném. Kifejtette, hogy mi a helyzet vele és a barátnőjével. És hogyan kedvelt meg engem ezalatt a pár hónap alatt... Esélyem sem volt elmondani neki, hogy ez mennyire kölcsönös. Csak a könnyeim kezdtek hullani... Majd megkért, hogy pislogással feleljek neki./egy pislogás nem, kettő igen/ Ha egyedül maradna, lenne-e esély arra, hogy velem legyen, hogy a támaszom legyen, hogy szerethessen és én szerethessem őt? Könnyek közt kettőt pislogtam, majd mély álomba zuhantam.... Majd hosszú alagút, fények és egy visszatartó erő, ami elementáris volt.
A következő kocka már az volt, hogy fekszem a saját ágyamban, ő mellettem fekszik és simítja arcomat.... és valami eszméletlen gyengédség uralkodik rajta. Aztán egy mosoly és...... felébredtem. A párnám könnyes volt, alig tudtam felfogni mi is ment végbe az álmomban, olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte fájt.
Bár a mai napig nem tudom, hogy ő hogyan is csöppent az életembe, most sem tudom, hogy mit is jelent ez, de szép volt. Annyira szép, hogy az egész napomat széppé tette.
Istenem, bárcsak egyszer ugyanazt érezném, mint álmomban, ugyanúgy érintene valaki, ugyanúgy mosolyogna rám és ugyanaz a mérhetetlen szeretet áradna minden porcikájából, mint neki az álmomban.... Bárcsak.....
