Minden reggel megpróbálok úgy ébredni, hogy ez a nap egy igazi, csodás nap lesz. Édesanya vagyok. Már ez önmagában is csodálatos dolog, elég kora reggel belenéznem kislányom kis világosbarna fürtjei alól kikacsingató szemeibe. Mi nők életünk kezdetétől egészen a végéig küzdünk. Nap mint nap csatákat vívunk a családdal, a munkahelyen, a boltban és legfőképpen magunkkal. Mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy elodázzunk döntéseket, válaszokat. Mi nők minden pillanatot MEGÉLÜNK. Talán pont ez vezet ahhoz, hogy könnyebben jönnek elő emlékek, mert azok beivódnak egészen a sejtjeinkbe. A szeretetünkből tápláljuk mindennapjainkat. A perceket, pillanatokat, melyeket sosem felejtünk el.

Sokszor elcsodálkozom embereken, akik szürke eltorzult arccal caplatnak át a városon, és még csak egy szempillantásra sem méltatják az embert. Miért vagyok én más? Miért van az, hogy én már annak is örülök, hogy éppen süt a nap, csicseregnek a madarak, vagy éppen valaki segítőkészen kinyitja előttünk az ovi kapuját? Miért tudok én hálát adni a sorsnak (vagy ki minek hívja), hogy megélhettem ezt a napot is?

Sokan elfelejtik ebben a rohanó, rothadó világban, hogy mi is az a szeretet, a törődés, az önzetlenség. Pedig ezek az értékek határozzák meg igazán egy ember életét. Ebből lehet építkezni. Újjászületni.... nap mint nap küzdeni... valamiért, ami melengeti a szívünket...

2015.04.23.